A "mindenféle mesterkedésről"

A háború előrehaladtával egyre több korosztályt hívtak be katonának. Kellettek az új meg új "hős ágyútöltelékek" Apámat nem vonzotta a "hősi halotti pálya", gondolom sok tízezred magával gondolkodott így. Jó lett volna találni egy olyan orvost aki alkalmatlanná nyilváníthatta volna. Valaki mesélte, hogy neki valaki mondta, hogy... szóval eljutott egy külvárosi ideggyógyászhoz, aki állítólag hajlandó segíteni a hozzá fordulóknak. Egyik este el is ment a rendelésre. A váróban 10-15 hasonló korú "nagybeteg" várta idegesen, hogy a doktor megkezdje a rendelést. Az egyik páciens nagy meggyőző erővel mesélni kezdett. Elmondta, hogy a doktor vadember, igen szigorú, nem sokat vacakol egy-egy pácienssel. -Hű, nem jó jel!- gondolta apám. Körülnézett, sokan izzadtak, gyűrögették a zsebkendőjüket.
A mese folytatódott: egy-egy páciensre 1/2 percet szán a doktor, ez alatt még levetközni sem tud az ember, pedik anyaszült meztelenül vizsgálja csak meg a pácienseket. Aki ruhában megy be hozzá, már fordulhat is ki, szóba sem áll vele. Összenézett a sok "reménybeli untangli", majd szépen levetköztek. Ha csak így lehet megúszni a háborút, hát legyen.
Kivágódott a rendelő ajtaja, kilépett a nővér, aki majd megszakadt a nevetéstől, amikor meglátta a sok fiatalembert Ádám apánk kosztümjében.
-Józsi! - szól a mesélőhöz - Már megint mit csinált?
Kiderült, ő tényleg az ideggyógyász betege volt, valami összekuszálódott az agyában, s azzal szórakozott, hogy új betgeket mindenféle hülyeségre rávette.
Apám akor megkapta a kívánt orvosi igazolást, hogy "ideggyengesége miatt fegyveres szolgálatra alkalmatlan". Egy ideig hasznos volt a papír, aztán jött a fegyvergyár, majd jöttek a szovjet katonák... már nem kellett a "diliflepni".

Hogyan véd meg egy "jutányos gyomorfekély" a malenkij robot ellen

Édesapám nem volt katona, megúszta a háborút. Mindenféle mesterkedésekkel elérte, hogy a fegyvergyárba osztották be éjszakai műszakba, nappal meg otthon gyárthatta a hajcsattokat. (No ez a "mindenféle mesterkedés" is megér egy bejegyzést, de erről majd egyszer később!)
A malenkij robotot azért nem úszta meg. Ment az utcán, már az oroszok bejövetele - az "ostrom", ahogyan otthon mindig emlegették - után, s a hős felszabadítók egyszerűen berángatták a sorba a "hadifoglyok" közé. Biztosan valakinek sikerült meglógnia, s hogy teljes legyen a létszám, az első arra járó férfit "meginvitálták egy kis munkára".
Édesapám a többiekkel együtt dolgozott valamelyik hídnál, cipelte a gerendákat, de aztán esteledett, s csak nem akart vége lenni a "kicsi munkának", a foglyokat behajtották valami gyorsan kialakított szálláshelyre, s nyilvántartásba vették őket. Egy asztal előtt felsorakozott a sok "önkéntes melós", s egyenként felírták a nevüket, s volt orvosi vizsgálat is. (Ez annyiból állt, hogy a tolmács megkérdezte a delikvensektől, van-e valami betegségük. Persze mindenki hirtelen nagyon beteg lett, de az orosz felcser rájuk nézett, intett, s már meg is gyógyultak, mehettek a hálókörletbe. Ekkor jött el édesapám nagy pillanata: véletlenül az inge zsebében volt egy kórházi vizsgálati papír, pecséttel, orvosi aláírással, mert gyomorfekély kínozta. Ezt a papírt adta oda a felcsernek, s mert látta, hogy egy szót sem értenek belőle, hozzátette, hogy ő bizony tuberkulózisos. Ezt még csak fordítania sem kellett a tolmácsnak, a felcser felordított, s szabályosan elzavarta édesapámat a lágerből. Valószínűleg féltette a többi "munkaerőt" a fertőzéstől.
Tanulság? Jó ha az ember időben beszerez egy kiadós betegséget, még jobb, ha erről papírja is van, de a legfontosabb a szerencse és a lélekjelenlét, megtűzdelve - és erre azért lehet számítani - a hatalom butaságával. Édesapámnál akkor bevált.

Fagyasztott hús 44-45 telén

No, nem csak Miskó néni előzte meg a korát, használta a gyorsfagyasztott ételeket. Szüleim mesélték, hogy nem messze tőlünk valamelyik utcasarkon egy jótékony bomba agyoncsapott egy szegény lovat. A környék lakói napokig jártak a "mészárszékbe", nagy tálakban vitték haza a fagyos lóhúst. Ki fejszével, ki fűrésszel filézte az ajándékba kapott csemegét. Azt nem mondták, mi is jártunk-e ebbe a "mészárszékbe", én meg - hál' Istennek, nem emlékezem semmire a háborúból.
Később ettem lóhúslevest. Bolla nagyapámnak ajánlotta valaki, hogy az milyen egészséges, s mivel az Erzébet királyné útja és a Miskolci utca sarkán volt egy lómészárszék, hetente vett egy jó levesre valót. Én nem szerettem az ízét, kicsit édeskés volt, de nagyapám nagy élvezettel ette. 90 éves korában halt meg. Lehet, hogy a lóhúsleves segítette a hosszú élethez?

Mickó néni feltalálta a gyorsfagyasztott csirkét

Amikor már nagyon közel voltak az orosz csapatok Zuglóhoz, édesapámék pár napra átköltöztették a családot Mickó néniékhez. Hogy miért voltunk/lettünk volna náluk nagyobb biztonságban, mint a Miskolci utcában, nem tudom, bár akkor még a Lipótvár utca, ahol laktak, "az Isten háta mögött volt", túl a bugárkertészeteken is ...
A háborús tél igencsak hideg volt. Mickó néninek - aki a keresztségben az Emília nevet kapta - volt néhány tyúkja. Ezeket az oroszok közeledtekor gyorsan levágták, megkopasztották, s az uvaron hányódó, építkezésből maradt, bontott duplaajtós ajtótok két szárnya közés dugták, majd az "éléskamrát" a téglatörmelékre, deszkamaradékok közé dobták. Az oroszok tényleg nem találták meg, nem "zabrálták" el, mi meg pár napig a gyorsfagyasztott tyúkokat ettük. Nagy kincs volt ez akkoriban. Édesanyám mesélte később, minden vágya az volt, hogy egyszer friss kenyérrel jól lakhasson...

Egyik nagybátyám müezzin volt

az ötvenes években.
Akkoriban még a közlekedési lámpákat igazi, élő rendőr kezelte, állt a Thököly út és a Hungária körút sarkán egy derékig érő fémdoboz előtt, s a forgalomnak megfelelően kapcsolgatta pirosra-sárgára- zöldre a lámpákat. Kevés "villanyrendőr" működött akkor még, az embereknek meg kellett szokniuk, hogyan működik, mikor mehetnek át, mikor kell megállniuk. Őket segítették a népnyelvben müezzinnek nevezett nagydumás emberek. Nagybátyám naphosszat állt egy beüvegezett erkélyen az utcasarok egyik házában, s hanszóróból okította a járókelőket: "Az a fekete fejkendős nénike nagy szatyorral a kezében, várjon még, nem látja, hogy piros a lámpa?"
Képzeljük el ezt a mennyei hangot a mai Hungária körút-Thököly út kereszteződésében... :-)
Akkoriban, a friss "népi demokráciában" sokan hittek a "szocialista nevelés emberformáló erejében", hogy kialakul az új, a kommunista embertípus... (Azé a nép, aki megműveli!) Nagybátyám nem tudom, hitt-e benne, de az biztos, hogy a Róna utcában lévő református templom lelkészét, nagytiszteletű Kutas Emilt így köszöntötte: "Szabadság, nagytiszteletű lelkész elvtárs!"

Ja, még egy "igaz legenda"!

Édesapám mesélte, hogy a zuglói Róna utcai református templom építését dédapámék (ő akkor prezsbiter volt) egy "Tyúkketrec" nevű kocsmában határozták el egykor. Jókat nevettünk ezen, biztosra vettük, hogy ez a név csak valami gúnynév lehetett, talán egy nyári kerti kocsmát hívtak így a környéken. Méghogy "Tyúkketrec"!!
Réka lányom meglepett két éve karácsonyra a Zuglói Református Egyházközség régi-régi jegyzőkönyveinek másolatával, az első iratban a megjegyzés: a zuglói református hívek a Bayza utcában lévő Tyúkketrec nevű vendéglőben gyűltek össze, s határozták el, templomot építenek a gyülekezetnek.
A prezsbiterek között szerepel Szóda Sándor is, a dédapám, aki 1843-ban született Áporkán. (Apja nemes Szóda Lajos)
Hogy is van ez a legendákkal? Talán még az is igaz, hogy áporkai őseim vízimolnárok voltak?
El kellene menni végre Áporkára. Majd talán nyáron lesz rá érkezésem!

Talán ezzel kellett volna kezdeni

a blogírást.
Minden családban - gondolom - élnek legendák, apáról fiúra szálló mondák... talán igazak, talán nem. Apám mindig azt mesélte, hogy a mi furcsa nevünk, "Szóda", egy felvidéki falu, Szódó nevéből született, semmi köze a szódavízhez, vagy a mosószódához. Hittem is meg nem is, míg egyszer kezembe került egy könyv a mai határokon kívüli egykori magyar településekről, s ott volt Szodó neve Párkánytól északra, a mai Zseliz város részeként. Aztán még később olvastam, hogy az 1700-as évek vége felé Áporkára, ahol felmenőim éltek, ugyanerről a vidékről, többek között Szodóról is költöztek be kesnemes családok, köztük a Szódák is......... A legendárium valóságot közvetít nekem nemzedékek láncolatán át? Megborzongtam.
Az már ráadás, hogy pár napja egy Szodótól nem messze lévő település, Málas 1939-es adatai között megtaláltam id. Szóda Lajos birtokos és Szóda Lajos k. bíró nevét. A bátyámat, unokatestvéremet, apám öccsét, nagyapámat és üknagyapámat is Szóda Lajosnak hívták....
Annyi mindent rejthet még a múlt, meg kellene keresnem a hiányzó láncszemeket, talán lesz még rá idő.