Most többfelé kellene indulnom,

hiszen "ötlámpás" is tartogat még egyet-mást, aztán mesélnem kellene édesapámról is sokat-sokat, hiszen nem mindennapi foglalkozás hajcsattkészítő kisiparosnak lenni, meg a menekülés a háborútól... de hol marad édesanyám, vagy ahogyan mindenki hívta: Mami. (De tényleg mindenki, rokonok, szomszédok, unokatestvérem fia... mindenki, aki ismerte és szerette. Márpedig aki ismerte, szerete is. Őt nem lehetett nem szeretni. Most meghatódtam egy kicsit!)
Édesanyám bátyjának, Kálcsi bácsinak az esküvőjén - róla szólt az előző bejegyzés - koszorúslány volt, édesapám, a menyasszony bátyja pedig vőfély... hát így kezdődött, s tartott "holtomiglan-holtodiglan".
Mami gyönyörű lány volt, hatalmas, fekete hajzuhatag, kedves mosoly, szép, meleg szemek. Aztán lassan múltak az évek, a haj hamar fehér lett - a XX. század közepetája "kedvezett" a korai őszülésnek, de a szeme! a szeme ugyanolyan gyönyörű maradt élete végéig!
Jaj, nagyon régen elment már közülünk!

Jó régen nem írtam már,

de most - míg fő a gulyás a konyhában - talán sikerül egy-két sort bekopognom.
A "világvevő Philips ötlámpás rádióról" kellene mesélnem, de - mint mindig - ezt sem tudom olyan egyszerűen leírni.
Édesapám lakatos mester volt, s a harmincas évek nagy válságában - nem találván munkát magának - kitalálta, hogy márpedig ő hajcsattokat fog gyártani! Abban az időben azért az embereknek többnyire hosszabb volt a hajuk, csattra szükségük lehetett. Kiváló műszaki étzékkel megalkotta hajcsattkészítő gépeit, gyártott Elegán 5-ös és Elegánt 7-es , meg Márta nevű bekapcsolható hullámcsattot, babahajcsattot és hajtűt, meg aztán hajcsavarót is... szóval beindult az "üzem", a negyvenes években már viszonylag jó kispolgári életet biztosított a családjának. Az alkalmazottai is családtagok voltak, testvérek, sógorok, unokatestvérek. (Utólag azt gondoljuk, hogy gépei hajtására nem lett volna szüksége a "rokoni munkára", villanymotorokat vett, de nem szerelte fel azokat, így aztán munkát és jövedelmet, megélhetést adhatott a famíliának) A rokonság vidáman dolgozott a "mühiben", a nagyapám istállójából átalakított manufaktúrában, én meg ott nőttem fel a gépek és nagynénik, nagybácsik között, megtanultam kalapálni, reszelni, de főleg csúnyán beszélni. Édesanyám el is tiltott egyszer a műhelytől, hiába.
Szóval ekkor vette édesapám az akkor szinte luxusnak számító "ötlámpást". Aztán jött a háború, apám csak Londont, a BBC magyar híreit hallgatta a rádióban, nagybátyám (édesanyám bátyja aki feleségül vette apám húgát) meg a moszkvai adót kereste mindig, várta a szovjet csapatokat, még valami fontos illegális munkát is végzett, talán kommunista is volt, barátai mindegyikéből később "nagy ember", "valaki", "Elvtárs" lett. Édesapám nem hitt Moszkvának, a demagógiának.
Apámat, testvérét, Lajcsi bácsit és a szovjeteket váró Kálcsi bácsit is összeszedték a "felszabadítók" egy kis munkára. Édesapám és Lajcsi bácsi hazajött, menekülésük regényes történetét egyszer majd leírom, Kálcsi bácsi Gödöllőn, a szovjet hadifogoly gyűjtőtáborban vérhast kapott és meghalt. Ezt kapta az annyira várt "felszabadítóktól!
Az "ötlámpás" még sok történetet rejt, talán egyszer mindre sor kerül, de megfőtt a gulyás, hát mára ennyi jutott!

Aztán

a 6 házon hetekig-hónapokig éktelenkedtek a másfél-két méteres lyukak. A Miskolci utca sarkán egy orgonajavító-gyártó műhely volt, annak a sarkát vitte el a lövedék, a többi házon szabályos kör alakú lyuk tátongott, be lehetett látni a szobákba. (Nem volt szokatlan látvány akkoriban a "nyilvános szobabelső": az Üllői úton, a Kilián Laktanyával szemben egy nagy bérház talán negyedik emeletén (már ami az emeletből megmaradt) egy zongora állt jó sokáig a nemlétezű - égbe szállt - szoba sarkában.)
Egészen 1957 tavaszáig látszottak a lyukak, de amikor az ENSZ főtitkára Magyarországra jött, előtte kőművesek érkeztek, két nap alatt eltüntették a nyomokat. (Bár azért a régi házfalakon a kerek, új vakolat még évekig "kiabált". :-)