A háború előrehaladtával egyre több korosztályt hívtak be katonának. Kellettek az új meg új "hős ágyútöltelékek" Apámat nem vonzotta a "hősi halotti pálya", gondolom sok tízezred magával gondolkodott így. Jó lett volna találni egy olyan orvost aki alkalmatlanná nyilváníthatta volna. Valaki mesélte, hogy neki valaki mondta, hogy... szóval eljutott egy külvárosi ideggyógyászhoz, aki állítólag hajlandó segíteni a hozzá fordulóknak. Egyik este el is ment a rendelésre. A váróban 10-15 hasonló korú "nagybeteg" várta idegesen, hogy a doktor megkezdje a rendelést. Az egyik páciens nagy meggyőző erővel mesélni kezdett. Elmondta, hogy a doktor vadember, igen szigorú, nem sokat vacakol egy-egy pácienssel. -Hű, nem jó jel!- gondolta apám. Körülnézett, sokan izzadtak, gyűrögették a zsebkendőjüket.
A mese folytatódott: egy-egy páciensre 1/2 percet szán a doktor, ez alatt még levetközni sem tud az ember, pedik anyaszült meztelenül vizsgálja csak meg a pácienseket. Aki ruhában megy be hozzá, már fordulhat is ki, szóba sem áll vele. Összenézett a sok "reménybeli untangli", majd szépen levetköztek. Ha csak így lehet megúszni a háborút, hát legyen.
Kivágódott a rendelő ajtaja, kilépett a nővér, aki majd megszakadt a nevetéstől, amikor meglátta a sok fiatalembert Ádám apánk kosztümjében.
-Józsi! - szól a mesélőhöz - Már megint mit csinált?
Kiderült, ő tényleg az ideggyógyász betege volt, valami összekuszálódott az agyában, s azzal szórakozott, hogy új betgeket mindenféle hülyeségre rávette.
Apám akor megkapta a kívánt orvosi igazolást, hogy "ideggyengesége miatt fegyveres szolgálatra alkalmatlan". Egy ideig hasznos volt a papír, aztán jött a fegyvergyár, majd jöttek a szovjet katonák... már nem kellett a "diliflepni".
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése