hiszen "ötlámpás" is tartogat még egyet-mást, aztán mesélnem kellene édesapámról is sokat-sokat, hiszen nem mindennapi foglalkozás hajcsattkészítő kisiparosnak lenni, meg a menekülés a háborútól... de hol marad édesanyám, vagy ahogyan mindenki hívta: Mami. (De tényleg mindenki, rokonok, szomszédok, unokatestvérem fia... mindenki, aki ismerte és szerette. Márpedig aki ismerte, szerete is. Őt nem lehetett nem szeretni. Most meghatódtam egy kicsit!)
Édesanyám bátyjának, Kálcsi bácsinak az esküvőjén - róla szólt az előző bejegyzés - koszorúslány volt, édesapám, a menyasszony bátyja pedig vőfély... hát így kezdődött, s tartott "holtomiglan-holtodiglan".
Mami gyönyörű lány volt, hatalmas, fekete hajzuhatag, kedves mosoly, szép, meleg szemek. Aztán lassan múltak az évek, a haj hamar fehér lett - a XX. század közepetája "kedvezett" a korai őszülésnek, de a szeme! a szeme ugyanolyan gyönyörű maradt élete végéig!
Jaj, nagyon régen elment már közülünk!
2009. december 11., péntek
Jó régen nem írtam már,
de most - míg fő a gulyás a konyhában - talán sikerül egy-két sort bekopognom.
A "világvevő Philips ötlámpás rádióról" kellene mesélnem, de - mint mindig - ezt sem tudom olyan egyszerűen leírni.
Édesapám lakatos mester volt, s a harmincas évek nagy válságában - nem találván munkát magának - kitalálta, hogy márpedig ő hajcsattokat fog gyártani! Abban az időben azért az embereknek többnyire hosszabb volt a hajuk, csattra szükségük lehetett. Kiváló műszaki étzékkel megalkotta hajcsattkészítő gépeit, gyártott Elegán 5-ös és Elegánt 7-es , meg Márta nevű bekapcsolható hullámcsattot, babahajcsattot és hajtűt, meg aztán hajcsavarót is... szóval beindult az "üzem", a negyvenes években már viszonylag jó kispolgári életet biztosított a családjának. Az alkalmazottai is családtagok voltak, testvérek, sógorok, unokatestvérek. (Utólag azt gondoljuk, hogy gépei hajtására nem lett volna szüksége a "rokoni munkára", villanymotorokat vett, de nem szerelte fel azokat, így aztán munkát és jövedelmet, megélhetést adhatott a famíliának) A rokonság vidáman dolgozott a "mühiben", a nagyapám istállójából átalakított manufaktúrában, én meg ott nőttem fel a gépek és nagynénik, nagybácsik között, megtanultam kalapálni, reszelni, de főleg csúnyán beszélni. Édesanyám el is tiltott egyszer a műhelytől, hiába.
Szóval ekkor vette édesapám az akkor szinte luxusnak számító "ötlámpást". Aztán jött a háború, apám csak Londont, a BBC magyar híreit hallgatta a rádióban, nagybátyám (édesanyám bátyja aki feleségül vette apám húgát) meg a moszkvai adót kereste mindig, várta a szovjet csapatokat, még valami fontos illegális munkát is végzett, talán kommunista is volt, barátai mindegyikéből később "nagy ember", "valaki", "Elvtárs" lett. Édesapám nem hitt Moszkvának, a demagógiának.
Apámat, testvérét, Lajcsi bácsit és a szovjeteket váró Kálcsi bácsit is összeszedték a "felszabadítók" egy kis munkára. Édesapám és Lajcsi bácsi hazajött, menekülésük regényes történetét egyszer majd leírom, Kálcsi bácsi Gödöllőn, a szovjet hadifogoly gyűjtőtáborban vérhast kapott és meghalt. Ezt kapta az annyira várt "felszabadítóktól!
Az "ötlámpás" még sok történetet rejt, talán egyszer mindre sor kerül, de megfőtt a gulyás, hát mára ennyi jutott!
A "világvevő Philips ötlámpás rádióról" kellene mesélnem, de - mint mindig - ezt sem tudom olyan egyszerűen leírni.
Édesapám lakatos mester volt, s a harmincas évek nagy válságában - nem találván munkát magának - kitalálta, hogy márpedig ő hajcsattokat fog gyártani! Abban az időben azért az embereknek többnyire hosszabb volt a hajuk, csattra szükségük lehetett. Kiváló műszaki étzékkel megalkotta hajcsattkészítő gépeit, gyártott Elegán 5-ös és Elegánt 7-es , meg Márta nevű bekapcsolható hullámcsattot, babahajcsattot és hajtűt, meg aztán hajcsavarót is... szóval beindult az "üzem", a negyvenes években már viszonylag jó kispolgári életet biztosított a családjának. Az alkalmazottai is családtagok voltak, testvérek, sógorok, unokatestvérek. (Utólag azt gondoljuk, hogy gépei hajtására nem lett volna szüksége a "rokoni munkára", villanymotorokat vett, de nem szerelte fel azokat, így aztán munkát és jövedelmet, megélhetést adhatott a famíliának) A rokonság vidáman dolgozott a "mühiben", a nagyapám istállójából átalakított manufaktúrában, én meg ott nőttem fel a gépek és nagynénik, nagybácsik között, megtanultam kalapálni, reszelni, de főleg csúnyán beszélni. Édesanyám el is tiltott egyszer a műhelytől, hiába.
Szóval ekkor vette édesapám az akkor szinte luxusnak számító "ötlámpást". Aztán jött a háború, apám csak Londont, a BBC magyar híreit hallgatta a rádióban, nagybátyám (édesanyám bátyja aki feleségül vette apám húgát) meg a moszkvai adót kereste mindig, várta a szovjet csapatokat, még valami fontos illegális munkát is végzett, talán kommunista is volt, barátai mindegyikéből később "nagy ember", "valaki", "Elvtárs" lett. Édesapám nem hitt Moszkvának, a demagógiának.
Apámat, testvérét, Lajcsi bácsit és a szovjeteket váró Kálcsi bácsit is összeszedték a "felszabadítók" egy kis munkára. Édesapám és Lajcsi bácsi hazajött, menekülésük regényes történetét egyszer majd leírom, Kálcsi bácsi Gödöllőn, a szovjet hadifogoly gyűjtőtáborban vérhast kapott és meghalt. Ezt kapta az annyira várt "felszabadítóktól!
Az "ötlámpás" még sok történetet rejt, talán egyszer mindre sor kerül, de megfőtt a gulyás, hát mára ennyi jutott!
2009. december 2., szerda
Aztán
a 6 házon hetekig-hónapokig éktelenkedtek a másfél-két méteres lyukak. A Miskolci utca sarkán egy orgonajavító-gyártó műhely volt, annak a sarkát vitte el a lövedék, a többi házon szabályos kör alakú lyuk tátongott, be lehetett látni a szobákba. (Nem volt szokatlan látvány akkoriban a "nyilvános szobabelső": az Üllői úton, a Kilián Laktanyával szemben egy nagy bérház talán negyedik emeletén (már ami az emeletből megmaradt) egy zongora állt jó sokáig a nemlétezű - égbe szállt - szoba sarkában.)
Egészen 1957 tavaszáig látszottak a lyukak, de amikor az ENSZ főtitkára Magyarországra jött, előtte kőművesek érkeztek, két nap alatt eltüntették a nyomokat. (Bár azért a régi házfalakon a kerek, új vakolat még évekig "kiabált". :-)
Egészen 1957 tavaszáig látszottak a lyukak, de amikor az ENSZ főtitkára Magyarországra jött, előtte kőművesek érkeztek, két nap alatt eltüntették a nyomokat. (Bár azért a régi házfalakon a kerek, új vakolat még évekig "kiabált". :-)
2009. november 29., vasárnap
Akkor vasárnap
édesapám korán ébredt, bekapcsolta a "Philips ötlámpás világvevő" rédiót, aztán ment a pince ablaka elé repeszfogót építeni - emlékezett még, hogyan kelt, 11 évvel voltunk a háború vége után -, édesanyámmal összeszedtük a legszükségesebbeket és leköltöztünk egy napra az óvóhelyre. Olyan irracionális volt, hogy a Miskolci utcában ezt kelljen tennünk, de hát irracionális volt a világ is....
Nagyapám a Kerékgyártó utcában lakott, ez széles, füves utca volt, valamikor a Sugár (Andrássy- Hitler- Sztálin-, akkor talán már a Magya Ifjúság - ) út folytatásának szánták, aztán megváltozott az építési koncepció, az utca maradt grund, focipálya, játszóhely. Tehát nagyapám kis földszintes háza itt szerénykedett a többi apró ház között, csak a szomszédjában magasodott egy egyemeletes épület, Joszif bácsi, az első világháborúból ittragadt orosz hadifogolyé volt. A Kerékgyártó utcába befordult 3 szovjet tank, Joszif bácsi kiment a katonákhoz, beszélgettek. "Nyugi, nyugi, papuska, majd csak a Bosnyák téren lévő villamosremizt fogjuk lőni, ott vannak az ellenállók!"
Vasárnap volt, a rádióból Beethoven szólt...... a három tank két - két lövést adott le közvetlen közelről a Kerékgyártó utca házaira. Joszif bácsi emeletes házát is találat érte - talán ez védte meg nagyapám pici házát -, ő magát is megsebesítette egy repesz, a tüdejébe fúródott. Arra már nem emlékszem, túlélte-e a sérülést.
Vasárnap volt, 1956. november 4.
Ja, és Joszif bácsit, a volt orosz hadifoglyot Joszif BREZSNYEVNEK hívták........
Nagyapám a Kerékgyártó utcában lakott, ez széles, füves utca volt, valamikor a Sugár (Andrássy- Hitler- Sztálin-, akkor talán már a Magya Ifjúság - ) út folytatásának szánták, aztán megváltozott az építési koncepció, az utca maradt grund, focipálya, játszóhely. Tehát nagyapám kis földszintes háza itt szerénykedett a többi apró ház között, csak a szomszédjában magasodott egy egyemeletes épület, Joszif bácsi, az első világháborúból ittragadt orosz hadifogolyé volt. A Kerékgyártó utcába befordult 3 szovjet tank, Joszif bácsi kiment a katonákhoz, beszélgettek. "Nyugi, nyugi, papuska, majd csak a Bosnyák téren lévő villamosremizt fogjuk lőni, ott vannak az ellenállók!"
Vasárnap volt, a rádióból Beethoven szólt...... a három tank két - két lövést adott le közvetlen közelről a Kerékgyártó utca házaira. Joszif bácsi emeletes házát is találat érte - talán ez védte meg nagyapám pici házát -, ő magát is megsebesítette egy repesz, a tüdejébe fúródott. Arra már nem emlékszem, túlélte-e a sérülést.
Vasárnap volt, 1956. november 4.
Ja, és Joszif bácsit, a volt orosz hadifoglyot Joszif BREZSNYEVNEK hívták........
2009. november 25., szerda
Most csak
ennyit: köszönöm a biztató sorokat! Holnap - talán - több időm lesz, mesélek régi-régi karácsonyaimról, amikor a fenyőfára összeeszkábált fényfüzért tettünk. Tudja-e még valaki, hogy régen, úgy a negyvenes évek végéig talán, Budapest villanyhálózata nem volt egységes. Volt, ahol 220 V-os, de volt ahol 110 V-os áram keringett a hálózatban, így aztán a boltokban lehetett 220 V-os és 110 V-os izzót is kapni. (A régi, háború előtti "5 lámpás Philips világvevő rádiónk" - (az majd egy külön történet lesz, hogy ez a masina hogyan vészelte át - jókora sérülésekkel - a háborút, meg milyen röhögést váltott ki 57-ben az ellenőrző belügyesekből a látványa) - szóval a rádió hátsó oldalán be lehetett állítani, milyen feszültséggel akarjuk működtetni. Szóval, amikorra én emlékezem Zuglóban, a Miskolci utcában már 220 V folyt a falból, de maradt egy 110 V-ra méretezett karácsonyi égősorunk, ami túlélte az ostromot, de hát így nem lehetett használni. Apán belekötött egy 110 voltos kis égőt a sorba, amit aztán rózsaszín selyempapírral bevont "lampion-szerűvé" alakított édesanyám, mindig ezt az égőt akasztottuk a fa törzse mellé, a csodálatos világító figurákat - azt hiszem az égők a hét törpét formázták, de ez nem biztos, csak az, hogy nekem gyönyörűek voltak - meg az ágakra. Nekem azóta is ez a fenyőágakon átderengő rózsaszín fény a gyermekkori karácsonyaim első eszembe jutó emléke...
Lám, nem is lett olyan rövid a mai bejegyzés! Elnézés érte!
Lám, nem is lett olyan rövid a mai bejegyzés! Elnézés érte!
2009. november 24., kedd
Hát belekezdek!
Tisztelet (ha lesz) az Olvasónak!
Lányaim, Eszter és Réka rábeszéltek, hogy írjak blogot, mondván annyi történetem van régmúlt időkről, írjam le azokat. (Gondolom, ők már annyiszor hallották, jobb (nekik biztosan jobb), ha írom, mintha nekik mesélném... :)
Sokat gondolkodtam, nem kellene-e valami elegáns álnéven írnom, valami franciás vagy trendi angolos jól mutatna, de csak a Winston név jutott eszembe, az meg foglalt, így hívják a kutyánkat, hát maradt a Szóda név. Lehet ennél jobb álnevet kitalálni? Meg aztán a történetek zöme a hajdanvolt Szódákról szól, apámról, édesanyámról, meg vissza a felmenőkről 1643-ig, mikor is egy Szóda Mátyás nevű ősöm Érsekújváron... eh, erről majd később, most legyen elég ennyi: indul a Szóda Krónika!
Ez a blog nem napló lesz, melyben leírnám, melyik nap mi történik velem. Mi történhet egy 67 éves emberrel olyan, amit érdemes mással megosztani? Történeteket, emlékeket, hagyomány-foszlányokat pötyögök majd be a gépbe régi Szódákról és Bollákról, Kapcsosokról és Pappokról, Zuglóról abból az időből, amikor a Rákos patakban még halat fogtunk vessző kosárral, meg talán még régebbről is, mikor ük apám Áporkán fia, Sándor (az én dédapám) születésének örvendezett és megválasztotta (persze nem egyedül) azt a Kossuth nevű fiatalembert az Országgyűlésre követnek. Szóval ilyeneket fogok írni, ha az éppen aktuális reumám engedi majd az.
Aztán mint a hajótörött, palackba zárom, a világhálóba dobom ezeket szövegeket, ha valaki kifogja, talán rácsodálkozik: "Jé, hogy mik is történtek, hogyan is éltek errefelé régen az emberek!"
Különben ma 2009. november 24. van, kedd és szomorkás, ködös az idő... csak hogy valami a jelenhez is kösse bejegyzésemet. És köszönöm a lányok buzgalmát, lám megszületett az első bejegyzésem!
Lányaim, Eszter és Réka rábeszéltek, hogy írjak blogot, mondván annyi történetem van régmúlt időkről, írjam le azokat. (Gondolom, ők már annyiszor hallották, jobb (nekik biztosan jobb), ha írom, mintha nekik mesélném... :)
Sokat gondolkodtam, nem kellene-e valami elegáns álnéven írnom, valami franciás vagy trendi angolos jól mutatna, de csak a Winston név jutott eszembe, az meg foglalt, így hívják a kutyánkat, hát maradt a Szóda név. Lehet ennél jobb álnevet kitalálni? Meg aztán a történetek zöme a hajdanvolt Szódákról szól, apámról, édesanyámról, meg vissza a felmenőkről 1643-ig, mikor is egy Szóda Mátyás nevű ősöm Érsekújváron... eh, erről majd később, most legyen elég ennyi: indul a Szóda Krónika!
Ez a blog nem napló lesz, melyben leírnám, melyik nap mi történik velem. Mi történhet egy 67 éves emberrel olyan, amit érdemes mással megosztani? Történeteket, emlékeket, hagyomány-foszlányokat pötyögök majd be a gépbe régi Szódákról és Bollákról, Kapcsosokról és Pappokról, Zuglóról abból az időből, amikor a Rákos patakban még halat fogtunk vessző kosárral, meg talán még régebbről is, mikor ük apám Áporkán fia, Sándor (az én dédapám) születésének örvendezett és megválasztotta (persze nem egyedül) azt a Kossuth nevű fiatalembert az Országgyűlésre követnek. Szóval ilyeneket fogok írni, ha az éppen aktuális reumám engedi majd az.
Aztán mint a hajótörött, palackba zárom, a világhálóba dobom ezeket szövegeket, ha valaki kifogja, talán rácsodálkozik: "Jé, hogy mik is történtek, hogyan is éltek errefelé régen az emberek!"
Különben ma 2009. november 24. van, kedd és szomorkás, ködös az idő... csak hogy valami a jelenhez is kösse bejegyzésemet. És köszönöm a lányok buzgalmát, lám megszületett az első bejegyzésem!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)