Szóda Krónika

A "mindenféle mesterkedésről"

2010-04-28T03:45:00.000-07:00

A háború előrehaladtával egyre több korosztályt hívtak be katonának. Kellettek az új meg új "hős ágyútöltelékek" Apámat nem vonzotta a "hősi halotti pálya", gondolom sok tízezred magával gondolkodott így. Jó lett volna találni egy olyan orvost aki alkalmatlanná nyilváníthatta volna. Valaki mesélte, hogy neki valaki mondta, hogy... szóval eljutott egy külvárosi ideggyógyászhoz, aki állítólag hajlandó segíteni a hozzá fordulóknak. Egyik este el is ment a rendelésre. A váróban 10-15 hasonló korú "nagybeteg" várta idegesen, hogy a doktor megkezdje a rendelést. Az egyik páciens nagy meggyőző erővel mesélni kezdett. Elmondta, hogy a doktor vadember, igen szigorú, nem sokat vacakol egy-egy pácienssel. -Hű, nem jó jel!- gondolta apám. Körülnézett, sokan izzadtak, gyűrögették a zsebkendőjüket.
A mese folytatódott: egy-egy páciensre 1/2 percet szán a doktor, ez alatt még levetközni sem tud az ember, pedik anyaszült meztelenül vizsgálja csak meg a pácienseket. Aki ruhában megy be hozzá, már fordulhat is ki, szóba sem áll vele. Összenézett a sok "reménybeli untangli", majd szépen levetköztek. Ha csak így lehet megúszni a háborút, hát legyen.
Kivágódott a rendelő ajtaja, kilépett a nővér, aki majd megszakadt a nevetéstől, amikor meglátta a sok fiatalembert Ádám apánk kosztümjében.
-Józsi! - szól a mesélőhöz - Már megint mit csinált?
Kiderült, ő tényleg az ideggyógyász betege volt, valami összekuszálódott az agyában, s azzal szórakozott, hogy új betgeket mindenféle hülyeségre rávette.
Apám akor megkapta a kívánt orvosi igazolást, hogy "ideggyengesége miatt fegyveres szolgálatra alkalmatlan". Egy ideig hasznos volt a papír, aztán jött a fegyvergyár, majd jöttek a szovjet katonák... már nem kellett a "diliflepni".

Hogyan véd meg egy "jutányos gyomorfekély" a malenkij robot ellen

2010-04-27T04:32:00.000-07:00

Édesapám nem volt katona, megúszta a háborút. Mindenféle mesterkedésekkel elérte, hogy a fegyvergyárba osztották be éjszakai műszakba, nappal meg otthon gyárthatta a hajcsattokat. (No ez a "mindenféle mesterkedés" is megér egy bejegyzést, de erről majd egyszer később!)
A malenkij robotot azért nem úszta meg. Ment az utcán, már az oroszok bejövetele - az "ostrom", ahogyan otthon mindig emlegették - után, s a hős felszabadítók egyszerűen berángatták a sorba a "hadifoglyok" közé. Biztosan valakinek sikerült meglógnia, s hogy teljes legyen a létszám, az első arra járó férfit "meginvitálták egy kis munkára".
Édesapám a többiekkel együtt dolgozott valamelyik hídnál, cipelte a gerendákat, de aztán esteledett, s csak nem akart vége lenni a "kicsi munkának", a foglyokat behajtották valami gyorsan kialakított szálláshelyre, s nyilvántartásba vették őket. Egy asztal előtt felsorakozott a sok "önkéntes melós", s egyenként felírták a nevüket, s volt orvosi vizsgálat is. (Ez annyiból állt, hogy a tolmács megkérdezte a delikvensektől, van-e valami betegségük. Persze mindenki hirtelen nagyon beteg lett, de az orosz felcser rájuk nézett, intett, s már meg is gyógyultak, mehettek a hálókörletbe. Ekkor jött el édesapám nagy pillanata: véletlenül az inge zsebében volt egy kórházi vizsgálati papír, pecséttel, orvosi aláírással, mert gyomorfekély kínozta. Ezt a papírt adta oda a felcsernek, s mert látta, hogy egy szót sem értenek belőle, hozzátette, hogy ő bizony tuberkulózisos. Ezt még csak fordítania sem kellett a tolmácsnak, a felcser felordított, s szabályosan elzavarta édesapámat a lágerből. Valószínűleg féltette a többi "munkaerőt" a fertőzéstől.
Tanulság? Jó ha az ember időben beszerez egy kiadós betegséget, még jobb, ha erről papírja is van, de a legfontosabb a szerencse és a lélekjelenlét, megtűzdelve - és erre azért lehet számítani - a hatalom butaságával. Édesapámnál akkor bevált.

Fagyasztott hús 44-45 telén

2010-04-21T21:56:00.000-07:00

No, nem csak Miskó néni előzte meg a korát, használta a gyorsfagyasztott ételeket. Szüleim mesélték, hogy nem messze tőlünk valamelyik utcasarkon egy jótékony bomba agyoncsapott egy szegény lovat. A környék lakói napokig jártak a "mészárszékbe", nagy tálakban vitték haza a fagyos lóhúst. Ki fejszével, ki fűrésszel filézte az ajándékba kapott csemegét. Azt nem mondták, mi is jártunk-e ebbe a "mészárszékbe", én meg - hál' Istennek, nem emlékezem semmire a háborúból.
Később ettem lóhúslevest. Bolla nagyapámnak ajánlotta valaki, hogy az milyen egészséges, s mivel az Erzébet királyné útja és a Miskolci utca sarkán volt egy lómészárszék, hetente vett egy jó levesre valót. Én nem szerettem az ízét, kicsit édeskés volt, de nagyapám nagy élvezettel ette. 90 éves korában halt meg. Lehet, hogy a lóhúsleves segítette a hosszú élethez?

Mickó néni feltalálta a gyorsfagyasztott csirkét

2010-04-21T00:49:00.000-07:00

Amikor már nagyon közel voltak az orosz csapatok Zuglóhoz, édesapámék pár napra átköltöztették a családot Mickó néniékhez. Hogy miért voltunk/lettünk volna náluk nagyobb biztonságban, mint a Miskolci utcában, nem tudom, bár akkor még a Lipótvár utca, ahol laktak, "az Isten háta mögött volt", túl a bugárkertészeteken is ...
A háborús tél igencsak hideg volt. Mickó néninek - aki a keresztségben az Emília nevet kapta - volt néhány tyúkja. Ezeket az oroszok közeledtekor gyorsan levágták, megkopasztották, s az uvaron hányódó, építkezésből maradt, bontott duplaajtós ajtótok két szárnya közés dugták, majd az "éléskamrát" a téglatörmelékre, deszkamaradékok közé dobták. Az oroszok tényleg nem találták meg, nem "zabrálták" el, mi meg pár napig a gyorsfagyasztott tyúkokat ettük. Nagy kincs volt ez akkoriban. Édesanyám mesélte később, minden vágya az volt, hogy egyszer friss kenyérrel jól lakhasson...

Egyik nagybátyám müezzin volt

2010-04-21T00:11:00.000-07:00

az ötvenes években.
Akkoriban még a közlekedési lámpákat igazi, élő rendőr kezelte, állt a Thököly út és a Hungária körút sarkán egy derékig érő fémdoboz előtt, s a forgalomnak megfelelően kapcsolgatta pirosra-sárgára- zöldre a lámpákat. Kevés "villanyrendőr" működött akkor még, az embereknek meg kellett szokniuk, hogyan működik, mikor mehetnek át, mikor kell megállniuk. Őket segítették a népnyelvben müezzinnek nevezett nagydumás emberek. Nagybátyám naphosszat állt egy beüvegezett erkélyen az utcasarok egyik házában, s hanszóróból okította a járókelőket: "Az a fekete fejkendős nénike nagy szatyorral a kezében, várjon még, nem látja, hogy piros a lámpa?"
Képzeljük el ezt a mennyei hangot a mai Hungária körút-Thököly út kereszteződésében... :-)
Akkoriban, a friss "népi demokráciában" sokan hittek a "szocialista nevelés emberformáló erejében", hogy kialakul az új, a kommunista embertípus... (Azé a nép, aki megműveli!) Nagybátyám nem tudom, hitt-e benne, de az biztos, hogy a Róna utcában lévő református templom lelkészét, nagytiszteletű Kutas Emilt így köszöntötte: "Szabadság, nagytiszteletű lelkész elvtárs!"

Ja, még egy "igaz legenda"!

2010-02-18T01:50:00.000-08:00

Édesapám mesélte, hogy a zuglói Róna utcai református templom építését dédapámék (ő akkor prezsbiter volt) egy "Tyúkketrec" nevű kocsmában határozták el egykor. Jókat nevettünk ezen, biztosra vettük, hogy ez a név csak valami gúnynév lehetett, talán egy nyári kerti kocsmát hívtak így a környéken. Méghogy "Tyúkketrec"!!
Réka lányom meglepett két éve karácsonyra a Zuglói Református Egyházközség régi-régi jegyzőkönyveinek másolatával, az első iratban a megjegyzés: a zuglói református hívek a Bayza utcában lévő Tyúkketrec nevű vendéglőben gyűltek össze, s határozták el, templomot építenek a gyülekezetnek.
A prezsbiterek között szerepel Szóda Sándor is, a dédapám, aki 1843-ban született Áporkán. (Apja nemes Szóda Lajos)
Hogy is van ez a legendákkal? Talán még az is igaz, hogy áporkai őseim vízimolnárok voltak?
El kellene menni végre Áporkára. Majd talán nyáron lesz rá érkezésem!

Talán ezzel kellett volna kezdeni

2010-02-18T01:32:00.001-08:00

a blogírást.
Minden családban - gondolom - élnek legendák, apáról fiúra szálló mondák... talán igazak, talán nem. Apám mindig azt mesélte, hogy a mi furcsa nevünk, "Szóda", egy felvidéki falu, Szódó nevéből született, semmi köze a szódavízhez, vagy a mosószódához. Hittem is meg nem is, míg egyszer kezembe került egy könyv a mai határokon kívüli egykori magyar településekről, s ott volt Szodó neve Párkánytól északra, a mai Zseliz város részeként. Aztán még később olvastam, hogy az 1700-as évek vége felé Áporkára, ahol felmenőim éltek, ugyanerről a vidékről, többek között Szodóról is költöztek be kesnemes családok, köztük a Szódák is......... A legendárium valóságot közvetít nekem nemzedékek láncolatán át? Megborzongtam.
Az már ráadás, hogy pár napja egy Szodótól nem messze lévő település, Málas 1939-es adatai között megtaláltam id. Szóda Lajos birtokos és Szóda Lajos k. bíró nevét. A bátyámat, unokatestvéremet, apám öccsét, nagyapámat és üknagyapámat is Szóda Lajosnak hívták....
Annyi mindent rejthet még a múlt, meg kellene keresnem a hiányzó láncszemeket, talán lesz még rá idő.

Most többfelé kellene indulnom,

2009-12-11T12:27:00.000-08:00

hiszen "ötlámpás" is tartogat még egyet-mást, aztán mesélnem kellene édesapámról is sokat-sokat, hiszen nem mindennapi foglalkozás hajcsattkészítő kisiparosnak lenni, meg a menekülés a háborútól... de hol marad édesanyám, vagy ahogyan mindenki hívta: Mami. (De tényleg mindenki, rokonok, szomszédok, unokatestvérem fia... mindenki, aki ismerte és szerette. Márpedig aki ismerte, szerete is. Őt nem lehetett nem szeretni. Most meghatódtam egy kicsit!)
Édesanyám bátyjának, Kálcsi bácsinak az esküvőjén - róla szólt az előző bejegyzés - koszorúslány volt, édesapám, a menyasszony bátyja pedig vőfély... hát így kezdődött, s tartott "holtomiglan-holtodiglan".
Mami gyönyörű lány volt, hatalmas, fekete hajzuhatag, kedves mosoly, szép, meleg szemek. Aztán lassan múltak az évek, a haj hamar fehér lett - a XX. század közepetája "kedvezett" a korai őszülésnek, de a szeme! a szeme ugyanolyan gyönyörű maradt élete végéig!
Jaj, nagyon régen elment már közülünk!

Jó régen nem írtam már,

2009-12-11T03:55:00.000-08:00

de most - míg fő a gulyás a konyhában - talán sikerül egy-két sort bekopognom.
A "világvevő Philips ötlámpás rádióról" kellene mesélnem, de - mint mindig - ezt sem tudom olyan egyszerűen leírni.
Édesapám lakatos mester volt, s a harmincas évek nagy válságában - nem találván munkát magának - kitalálta, hogy márpedig ő hajcsattokat fog gyártani! Abban az időben azért az embereknek többnyire hosszabb volt a hajuk, csattra szükségük lehetett. Kiváló műszaki étzékkel megalkotta hajcsattkészítő gépeit, gyártott Elegán 5-ös és Elegánt 7-es , meg Márta nevű bekapcsolható hullámcsattot, babahajcsattot és hajtűt, meg aztán hajcsavarót is... szóval beindult az "üzem", a negyvenes években már viszonylag jó kispolgári életet biztosított a családjának. Az alkalmazottai is családtagok voltak, testvérek, sógorok, unokatestvérek. (Utólag azt gondoljuk, hogy gépei hajtására nem lett volna szüksége a "rokoni munkára", villanymotorokat vett, de nem szerelte fel azokat, így aztán munkát és jövedelmet, megélhetést adhatott a famíliának) A rokonság vidáman dolgozott a "mühiben", a nagyapám istállójából átalakított manufaktúrában, én meg ott nőttem fel a gépek és nagynénik, nagybácsik között, megtanultam kalapálni, reszelni, de főleg csúnyán beszélni. Édesanyám el is tiltott egyszer a műhelytől, hiába.
Szóval ekkor vette édesapám az akkor szinte luxusnak számító "ötlámpást". Aztán jött a háború, apám csak Londont, a BBC magyar híreit hallgatta a rádióban, nagybátyám (édesanyám bátyja aki feleségül vette apám húgát) meg a moszkvai adót kereste mindig, várta a szovjet csapatokat, még valami fontos illegális munkát is végzett, talán kommunista is volt, barátai mindegyikéből később "nagy ember", "valaki", "Elvtárs" lett. Édesapám nem hitt Moszkvának, a demagógiának.
Apámat, testvérét, Lajcsi bácsit és a szovjeteket váró Kálcsi bácsit is összeszedték a "felszabadítók" egy kis munkára. Édesapám és Lajcsi bácsi hazajött, menekülésük regényes történetét egyszer majd leírom, Kálcsi bácsi Gödöllőn, a szovjet hadifogoly gyűjtőtáborban vérhast kapott és meghalt. Ezt kapta az annyira várt "felszabadítóktól!
Az "ötlámpás" még sok történetet rejt, talán egyszer mindre sor kerül, de megfőtt a gulyás, hát mára ennyi jutott!

Aztán

2009-12-02T00:23:00.000-08:00

a 6 házon hetekig-hónapokig éktelenkedtek a másfél-két méteres lyukak. A Miskolci utca sarkán egy orgonajavító-gyártó műhely volt, annak a sarkát vitte el a lövedék, a többi házon szabályos kör alakú lyuk tátongott, be lehetett látni a szobákba. (Nem volt szokatlan látvány akkoriban a "nyilvános szobabelső": az Üllői úton, a Kilián Laktanyával szemben egy nagy bérház talán negyedik emeletén (már ami az emeletből megmaradt) egy zongora állt jó sokáig a nemlétezű - égbe szállt - szoba sarkában.)
Egészen 1957 tavaszáig látszottak a lyukak, de amikor az ENSZ főtitkára Magyarországra jött, előtte kőművesek érkeztek, két nap alatt eltüntették a nyomokat. (Bár azért a régi házfalakon a kerek, új vakolat még évekig "kiabált". :-)

Akkor vasárnap

2009-11-29T23:59:00.000-08:00

édesapám korán ébredt, bekapcsolta a "Philips ötlámpás világvevő" rédiót, aztán ment a pince ablaka elé repeszfogót építeni - emlékezett még, hogyan kelt, 11 évvel voltunk a háború vége után -, édesanyámmal összeszedtük a legszükségesebbeket és leköltöztünk egy napra az óvóhelyre. Olyan irracionális volt, hogy a Miskolci utcában ezt kelljen tennünk, de hát irracionális volt a világ is....
Nagyapám a Kerékgyártó utcában lakott, ez széles, füves utca volt, valamikor a Sugár (Andrássy- Hitler- Sztálin-, akkor talán már a Magya Ifjúság - ) út folytatásának szánták, aztán megváltozott az építési koncepció, az utca maradt grund, focipálya, játszóhely. Tehát nagyapám kis földszintes háza itt szerénykedett a többi apró ház között, csak a szomszédjában magasodott egy egyemeletes épület, Joszif bácsi, az első világháborúból ittragadt orosz hadifogolyé volt. A Kerékgyártó utcába befordult 3 szovjet tank, Joszif bácsi kiment a katonákhoz, beszélgettek. "Nyugi, nyugi, papuska, majd csak a Bosnyák téren lévő villamosremizt fogjuk lőni, ott vannak az ellenállók!"
Vasárnap volt, a rádióból Beethoven szólt...... a három tank két - két lövést adott le közvetlen közelről a Kerékgyártó utca házaira. Joszif bácsi emeletes házát is találat érte - talán ez védte meg nagyapám pici házát -, ő magát is megsebesítette egy repesz, a tüdejébe fúródott. Arra már nem emlékszem, túlélte-e a sérülést.
Vasárnap volt, 1956. november 4.
Ja, és Joszif bácsit, a volt orosz hadifoglyot Joszif BREZSNYEVNEK hívták........

Most csak

2009-11-25T00:06:00.000-08:00

ennyit: köszönöm a biztató sorokat! Holnap - talán - több időm lesz, mesélek régi-régi karácsonyaimról, amikor a fenyőfára összeeszkábált fényfüzért tettünk. Tudja-e még valaki, hogy régen, úgy a negyvenes évek végéig talán, Budapest villanyhálózata nem volt egységes. Volt, ahol 220 V-os, de volt ahol 110 V-os áram keringett a hálózatban, így aztán a boltokban lehetett 220 V-os és 110 V-os izzót is kapni. (A régi, háború előtti "5 lámpás Philips világvevő rádiónk" - (az majd egy külön történet lesz, hogy ez a masina hogyan vészelte át - jókora sérülésekkel - a háborút, meg milyen röhögést váltott ki 57-ben az ellenőrző belügyesekből a látványa) - szóval a rádió hátsó oldalán be lehetett állítani, milyen feszültséggel akarjuk működtetni. Szóval, amikorra én emlékezem Zuglóban, a Miskolci utcában már 220 V folyt a falból, de maradt egy 110 V-ra méretezett karácsonyi égősorunk, ami túlélte az ostromot, de hát így nem lehetett használni. Apán belekötött egy 110 voltos kis égőt a sorba, amit aztán rózsaszín selyempapírral bevont "lampion-szerűvé" alakított édesanyám, mindig ezt az égőt akasztottuk a fa törzse mellé, a csodálatos világító figurákat - azt hiszem az égők a hét törpét formázták, de ez nem biztos, csak az, hogy nekem gyönyörűek voltak - meg az ágakra. Nekem azóta is ez a fenyőágakon átderengő rózsaszín fény a gyermekkori karácsonyaim első eszembe jutó emléke...
Lám, nem is lett olyan rövid a mai bejegyzés! Elnézés érte!

Hát belekezdek!

2009-11-24T00:20:00.000-08:00

Tisztelet (ha lesz) az Olvasónak!
Lányaim, Eszter és Réka rábeszéltek, hogy írjak blogot, mondván annyi történetem van régmúlt időkről, írjam le azokat. (Gondolom, ők már annyiszor hallották, jobb (nekik biztosan jobb), ha írom, mintha nekik mesélném... :)
Sokat gondolkodtam, nem kellene-e valami elegáns álnéven írnom, valami franciás vagy trendi angolos jól mutatna, de csak a Winston név jutott eszembe, az meg foglalt, így hívják a kutyánkat, hát maradt a Szóda név. Lehet ennél jobb álnevet kitalálni? Meg aztán a történetek zöme a hajdanvolt Szódákról szól, apámról, édesanyámról, meg vissza a felmenőkről 1643-ig, mikor is egy Szóda Mátyás nevű ősöm Érsekújváron... eh, erről majd később, most legyen elég ennyi: indul a Szóda Krónika!
Ez a blog nem napló lesz, melyben leírnám, melyik nap mi történik velem. Mi történhet egy 67 éves emberrel olyan, amit érdemes mással megosztani? Történeteket, emlékeket, hagyomány-foszlányokat pötyögök majd be a gépbe régi Szódákról és Bollákról, Kapcsosokról és Pappokról, Zuglóról abból az időből, amikor a Rákos patakban még halat fogtunk vessző kosárral, meg talán még régebbről is, mikor ük apám Áporkán fia, Sándor (az én dédapám) születésének örvendezett és megválasztotta (persze nem egyedül) azt a Kossuth nevű fiatalembert az Országgyűlésre követnek. Szóval ilyeneket fogok írni, ha az éppen aktuális reumám engedi majd az.
Aztán mint a hajótörött, palackba zárom, a világhálóba dobom ezeket szövegeket, ha valaki kifogja, talán rácsodálkozik: "Jé, hogy mik is történtek, hogyan is éltek errefelé régen az emberek!"
Különben ma 2009. november 24. van, kedd és szomorkás, ködös az idő... csak hogy valami a jelenhez is kösse bejegyzésemet. És köszönöm a lányok buzgalmát, lám megszületett az első bejegyzésem!